Az ÁFA Módszertani szemle augusztusi számának fókuszában az uniós gyakorlat

C-436/24. számú ügy 
A vásárlások összegétől függően szerzett pontokkal működő törzsvásárlói program és a pontok beváltásának adóztatása

Az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: EUB) Skatteverket kontra Lyko Operations AB C-436/24. számú ügyében hozott ítélete előzetes döntéshozatali eljárás keretében a svéd legfelsőbb közigazgatási bíróság- a Högsta förvaltningsdomstolne kezdeményezésére került kiadásra. A 2026. március 5-én kelt ítélet és arra kérdésre adott választ, hogy egy vásárlási pontrendszeren alapuló törzsvásárlói program pontjai az uniós héajog értelmében „utalványnak" minősülnek-e?

A kérdés látszólag technikai, ám messzemenő következményei vannak a kiskereskedelemben, a lojalitásprogramokban és a tagállami adóhatóságok gyakorlatában egyaránt.

 BEVEZETÉS

A kérelmet a svéd adóhatóság és a Lyko Operations AB svéd részvénytársaság között az e társaság által tervezett törzsvásárlói program hozzáadottérték adó (héa) szempontjából történő kezelésére vonatkozó adójogi állásfoglalás tárgyában kelt jogvita keretében terjesztették elő.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben az EUB-nak olyan kérdésekre kellett választ adnia, amelyek a héairányelv új 30a. és 30b. cikke alapján merültek fel az utalványok hozzáadottérték adójánakval kapcsolatos megítélésével kapcsolatban.
Az ügy egy a gyakorlatban szokásos törzsvásárlói programról szól, amelynek keretében a vásárló a vásárlásaival pontokat gyűjt, amelyeket egy későbbi vásárláskor felhasználhat. A pontok végül azt eredményezik, hogy a következő vásárlás „olcsóbb” lesz a vásárló számára, mindegy, hogy a pontokat az árból vonja e le, vagy – mint a jelen ügyben – további árucikket vásárol egy bónuszokat árusító üzletben. A kérdést előterjesztő bíróság szerint a döntő kérdés, hogy a héairányelv alkalmazásában már az ilyen jellegű pontok kibocsátása utalványnak minősül e .

Az ügyben a héairányelv értelmezni kért héairányelv30a. cikkét 2019. január 1-jei hatállyal a 2016/1065/EU tanácsi irányelv iktatta be. Az irányelv megalkotásának indoka az volt, hogy az utalványok héaügyi kezelése a tagállamokban rendkívül eltérő volt, ami a verseny torzulásához, kettős adóztatáshoz és adóelkerülési lehetőségekhez vezetett. Az uniós jogalkotó ezért egységes fogalommeghatározást és egységes adóztatási rendet kívánt bevezetni.
Az EUB határozata a közös hozzáadottértékadó rendszerről szóló, 2006/112/EK tanácsi irányelv   30a. és 73a. cikkének az értelmezésére vonatkozott.

AZ ESET TÉNYÁLLÁSA

A Lyko Operations AB hajápolási és szépségápolási termékeket értékesít hagyományos üzletekben és online. A Lyko törzsvásárlói programot tervezett kidolgozni, és a nemzeti adójogi bizottságtól, a Skatterättsnämndtól adójogi állásfoglalást kért - annak tisztázása érdekében, hogy hogyan kell megítélni a programot a héa szempontjából. - adójogi állásfoglalást kért.
A kérelem szerint a Lyko magánszemély vásárlói- mind magánszemélyek- dönthettek úgy, hogy – külön költségek nélkül – részt vesznek a Lyko saját törzsvásárlói programjában. A program keretében az ügyfelek minden rendes vásárlásért pontokat kaptak, amelyeket ezt követően – azaz egy további vásárláskor – a társaság pontokat beváltó üzletében termékekre válthatnak. A pontokat csak új, rendes vásárlással összefüggésben lehetett beváltani. A pontokat beváltó üzlet termékkínálata a szokásos kínálatába tartozó termékekből állt. A termékek főként alacsony értékűek voltak, de eltérő héamértékek alá tartozhattak.
E termékek mindegyikének az árát pontokban határozták meg, és az árképzésük akként alakult, hogy a vásárló az eredeti vásárlásai körülbelül kettő–tíz százalékának megfelelő értékben szerezhetettttek be termékeket a pontokat beváltó üzletből. A vásárló által beváltott minden pont a valamely hónapban eszközölt – a pontokat eredményező – összes vásárláshoz kapcsolódott, és először mindig a legrégebbi pontok kerültek felhasználásra. A pontokat sem pénzre váltani, sem megvásárolni nem lehetett, személyre szólóak, és át nem ruházhatók volta. A pontokat beváltó üzletben elérhető termékeket nem lehetett pontok és pénzfizetés kombinációja ellenében megvásárolni. A megszerzett pontok elévültek, ha azokat két éven belül nem használták fel.

A törzsvásárlói program keretében juttatott pontok kötelezettséget róttak a Lykóra, hogy terméket értékesítsen a vásárló részére, ha a vásárló elegendő számú pontot gyűjtött össze, és azokat a következő vásárlásakor be szeretné váltani. A pontok felhasználásának részletes feltételeit azzal a vásárlóval közölték, aki úgy döntött, hogy a programban részt vesz.

A Lyko kérdése arra irányult, hogy a törzsvásárlói program azt jelenti e, hogy a Lyko többcélú utalványt biztosít a vásárlói részére. Igenlő válasz esetén a Lyko azt is meg kívánta tudni, hogy miként kell kiszámítani az adóalapot abban az esetben, ha a pontokat az azokat beváltó üzletben termékekre váltják be, mivel a vásárló nem fizet kifejezetten az utalványért, és ahhoz nincs hozzárendelve pénzbeli érték. Mindkét kérdés azon helyzetekre vonatkozott, amelyekben a Lyko – mind az eredeti ügylettel összefüggésben, mind a beváltás során – Svédországban a vásárlók részére termékeket fog értékesíteni.

AZ ADÓJOGI BIZOTTSÁG SZERINT

Az adójogi bizottság e kérdésekre válaszolva közölte, hogy a törzsvásárlói program nem jelenti azt, hogy a Lyko utalványokat enged át a vásárlóinak. Az utalvány célja az volt tehát tehát, hogy értékigazolásként, vagyis annak bizonyítékaként szolgáljon, hogy a birtokos például egy termékértékesítésért előre fizetett. A hűségprogramhoz tartozó pontok meghatározott pénzbeli értékkel nem rendelkeztek.
Az adójogi állásfoglalás ellen mind a svéd adóhatóság, - a Skatteverk - mind a Lyko keresetet nyújtott be kérdést előterjesztő bírósághoz.  Az adóhatóság az adójogi állásfoglalás helybenhagyását kérte.  Hangsúlyozta, hogy a pontok nem minősülnek meghatározott értékű utalványnak, amelyet át lehet engedni, hanem pusztán azon lehetőségnek minősülnek, hogy a vásárló más termékek bizonyos összegért történő vásárlását követően egy további terméket választhat.
A Lyko ezzel szembeni álláspontja, szerint a pontok megfelelnek a héairányelv 30a. cikkében meghatározott valamennyi követelménynek, következésképpen utalványnak minősülnek, még akkor is, ha a vásárlók a pontokért kifejezetten nem fizettek. Így, amikor a törzsvásárlói programban részt vevő vásárló vásárolt, a nyújtott ellenérték fejében mind a kiválasztott terméket, mind a pontokat - ellenérték fejében - a pénzéért megkapta .

AZ ELŐZETES DÖNTÉSHOZATALI ELJÁRÁS

A svéd legfelsőbb közigazgatási bíróság, a Högsta förvaltningsdomstolen elsősorban azt a kérdést vetette fel, hogy a héairányelv alkalmazásában az utalványnak minősüléshez szükséges e, hogy a vásárló fizessen a pontokért, és azoknak meghatározott pénzértékkel kell-e rendelkezniük. E kérdés tisztázása végett eljárását felfüggesztette és á kérdéseket terjesztett az EUB elé.

AZ ELŐTERJESZTŐ BÍRÓSÁG ELSŐ KÉRDÉSE

 Első kérdésével az előterjesztő bíróság arra várt választ, hogy az „utalványnak” a héairányelv 30a. cikkének 1. pontjában meghatározott fogalmát úgy kell e értelmezni, hogy az magában foglalja az értékesítő által az ügyfeleinek egy törzsvásárlói program keretében adott pontjóváírást, amely program értelmében e pontokat a termékvásárlások összegétől függően határozzák meg, és ezen ügyfelek az értékesítő által a nála történő valamely újbóli vásárlás során eladásra kínált további termékek megszerzésére használják fel.

Az EUB válaszában emlékeztetett arra, hogy nincs semmi akadálya, annak, hogy egy nemzeti bíróság arra kérje az EUB-ot, hogy az ilyen minősítés kérdésében állást foglaljon, azzal, hogy ae minősítéshez szükséges tényeket – a rendelkezésére álló ügyiratok egészének fényében – ae nemzeti bíróság állapítja meg és értékeli .

Miként azt az EUB egy azt az korábbi ítéletében már megállapította, a 2006/112 irányelvnek a 2016/1065 irányelvből eredő módosításokat megelőző változata nem tartalmazott a héa kivetése céljából különös rendelkezéseket.  Az ezen adó hatálya alá tartozó ügyletekre vonatkozóan, azon szabályokat alkalmazták, amelyekben utalványokat használtak fel . 
A 2016/1065 irányelv (1) és (2) preambulumbekezdéséből következik, hogy az uniós jogalkotó a 2006/112 irányelvet módosító irányelvet azért fogadta el, hogy orvosolja a tagállamok által elfogadott, következetlenségeket, a verseny torzulását, a kettős adóztatást és az adóztatás elmaradását előidéző megoldásokat. Ezért a 2006/112 irányelv szövegébe beillesztette többek között a 2019. január 1 jétől alkalmazandó 30a., 30b. és 73a. cikket, annak biztosítása céljából, hogy az utalványok megítélése egyértelmű és egységes legyen, valamint, hogy következetesen kerüljön alkalmazásra az az elv, amely szerint a termékekre és szolgáltatásokra az ezek árával pontosan arányban álló általános fogyasztási adót kell alkalmazni.
Az utalványirányelv (4) preambulumbekezdése szerint az utalványokat el kell határolni a héairányelv 30a. cikkében nem szereplő árengedményre vonatkozó eszközöktől. 
     E szabályoknak kizárólag a termékekre vagy szolgáltatásokra beváltható utalványokra kell vonatkozniuk. Nem kell azonban vonatkozniuk azokra az eszközökre, amelyek termék vagy szolgáltatás vásárlása esetén birtokosukat árengedményre jogosítják, de termékek vagy szolgáltatások igénybevételére nem jogosítanak .
 Annak érdekében, hogy egy adott eszköz megfeleljen ezen első feltételnek, a héairányelv 30a. cikkének 1. pontja kimondja, hogy ezen eszközhöz – azon gazdasági szereplő számára, akinek azt bemutatják – olyan kötelezettségnek kell kapcsolódnia, hogy azt termékértékesítés, illetve szolgáltatásnyújtás ellenértékeként, illetve részellenértékeként „kell” elfogadni .
E feltétel szerint az e 30a. cikk 1. pontja értelmében vett „utalványnak” való minősítésből ki vannak zárva azok az eszközök, amelyek nem foglalják magukban a birtokosuk azon jogát, hogy ilyen termékeket vagy szolgáltatásokat vegyenek igénybe, hanem például csak árengedményre jogosítják birtokosukat termék vagy szolgáltatás vásárlása esetén.

Amint azt a 2006/112/EK irányelvnek az utalványok megítélése tekintetében történő módosításáról szóló 2016/1065 irányelv (6) preambulumbekezdése hangsúlyozza, a héairányelv 30a. cikkének 1. pontja értelmében vett „utalvány” egyik lényegi alkotóeleme az ahhoz kapcsolódó jogosultság jellege és a termékértékesítés vagy szolgáltatásnyújtás ellenértékeként való elfogadásával kapcsolatos kötelezettség. A héairányelv 30a. cikkének 1. pontja ezen irányelv alkalmazásában először is meghatározza, hogy az utalvány „olyan eszköz, amelyet termékértékesítés, illetve szolgáltatásnyújtás ellenértékeként, illetve rész ellenértékeként kell elfogadni”, másodszor „amely esetében magán az eszközön vagy a kapcsolódó dokumentációban – beleértve az eszköz általános szerződési feltételeit is – fel van tüntetve az igénybe vehető termékeknek, illetve szolgáltatásoknak vagy azok potenciális értékesítőinek/szolgáltatóinak a megnevezése”.
Vagyis, e fogalommeghatározás nem terjed ki minden olyan eszközre, amelyet általában „utalványnak” neveznek, hanem csak azokra, amelyek a héairányelv 30a. cikkének 1. pontjában meghatározott két együttes feltételnek megfelelnek  .

Az Ítélet rögzítette, hogy jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló h határozat első kérdése kizárólag a héairányelv 30a. cikkének 1. pontjában foglalt első feltétel teljesítésére vonatkozott, vagyis arra, hogy úgy kell e tekinteni, hogy a szóban forgó eszköz olyan eszköz, amelyet „termékértékesítés, illetve szolgáltatásnyújtás ellenértékeként, illetve rész ellenértékeként kell elfogadni” . 

Írott feltételként az ügyben eljáró főtanácsnok a meghatározott adatok és a kötelezettség a pontoknak ellenértékként történő elfogadása kapcsán rögzítette, hogy ahhoz, hogy a kibocsátott pontok a héairányelv 30a. cikkének (1) bekezdése alkalmazásában utalványnak minősüljenek, két konjunktív feltételnek kell teljesülnie. Egyrészt az igénybe vehető terméknek vagy a potenciális értékesítőnek szerepelnie kell az utalványon vagy annak feltételeiben. 
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem tanúsága szerint a pontok felhasználásának részletes feltételeit azzal a vásárlóval közölték, aki úgy döntött, hogy részt vesz a programban. Ezzel ez a feltétel feltehetően teljesül. 

A törzsvásárlói programnak másrészt meg kell alapoznia a kötelezettséget a pontoknak a termékértékesítés ellenértékeként történő elfogadására.
Jelen ügyben, a Lyko Operations ügyfeleinek a vásárlásaik összegétől függően juttatott pontokat a Lyko Operations pontbeváltó üzletében lehetett felhasználni, termékeknek ae társaságtól történő újbóli vásárlásával összekapcsolva. E pontok lehetővé tették, hogy ezen az ügyfelek az e társaság által eladásra kínált kis értékű termékeket megszerezzék.

A törzsvásárlói programnak meg kell alapoznia a kötelezettséget a pontoknak a termékértékesítés ellenértékeként történő elfogadására, mivel az utalványokat el kell határolni a héairányelv 30a. cikkében l nem szereplő árengedményre vonatkozó olyan eszközöktől, amelyek senkit sem köteleznek az utalvány bemutatásakor történő termékértékesítésre, hanem csak az ár csökkentésére, ha a vásárló az áru megvásárlására kötelezi magát. Ösztönző elemként szolgálnak további ellenérték fejében történő termékértékesítés generálására, mivel engedmény ár  vagy áruengedmény formájában csökkentik azok árát. Ezek azonban függnek egy másik, engedményre jogosító ügylettől. Ezzel szemben a héairányelv 30a. cikkében meghatározott utalványok kizárólag a vásárló által kiváltott önálló kötelezettséget tartalmaznak, hogy azokat termékértékesítés ellenértékeként elfogadják. Döntő fontosságú, hogy az utalványt a birtokos önállóan válthassa be termékértékesítés vagy szolgáltatásnyújtás ellenértékeként .

Jelen ügyben azonban nem ez volt a helyzet. A Lykónál gyűjtött pontok nem jogosították fel a vásárlót és nem keletkeztettek kötelezettséget a Lyko részéről arra, hogy azokat termékértékesítés ellenértékeként felhasználja, illetve elfogadja. A Lyko nem volt köteles a pontok bemutatása ellenében nem pénzbeli bónuszt adni. A kérdést előterjesztő bíróság az első kérdésben kifejezetten rámutatott arra, hogy a törzsvásárlói program úgy lett kialakítva, hogy a vásárló csak egy jövőbeli vásárlás esetén volt jogosult a pontokat felhasználni arra, hogy a Lyko választékából további termékeket szerezzen be e további vásárlás keretében .
Ezzel azonban a pontok nem keletkezttettek az értékesítő számára kötelezettséget termékértékesítésre, hanem csak a vásárló további kötelezettségvállalása esetén voltak további vásárlásra felhasználhatók. Csak ennek keretében lehetett a pontokkal további terméket megvásárolni. Az értékesítő kötelezettsége azonban szükséges ahhoz, hogy az utalvány egyáltalán létrejöjjön. A héairányelv 30b. cikkének (1) bekezdése szerint az utalványnak már az átengedése is termékértékesítésnek minősül. 

A jelen ügyben a megszerzett pontok – gazdasági szempontból – nem köteleznek bónusz adására, hanem „csak” „kedvezőbb” további vásárlásra jogosítják a vásárlót . A pontok beváltásával a második vásárláskor számára az áruk ára a kiválasztott bónusz értékével csökken.
Más lenne a helyzet, ha a pontokat további vásárlástól függetlenül be lehetne bónuszra váltani. Ekkor teljesülnének a héairányelv 30a. cikkében meghatározott feltételek. Mivel a jelen ügyben nem ez a helyzet, a pontok már csak ezért sem minősülnek utalványnak a héairányelv alkalmazásában, hanem csak árengedménynek.
E körülmények között, az ilyen pontok nem kötelezik az értékesítőt, akinek azokat bemutatják, hogy azokat termékértékesítés ellenértékeként fogadja el. E pontok kizárólag azt teszik lehetővé a birtokosuk számára, hogy amennyiben úgy döntenek, hogy ezen értékesítőnél újabb vásárlást végeznek, bónuszként további kis értékű termékeket szerezzenek meg .
Mivel az ügyben szóban forgó eszköz nem felel meg a héairányelv 30a. cikkének 1. pontja értelmében vett „utalványnak” való minősítéshez szükséges két együttes feltétel egyikének, ebből következően nem minősülhet az ezen irányelv 30a. cikkének 2. és 3. pontja értelmében sem „egycélú utalványnak”, sem pedig „többcélú utalványnak”.

A BE NEM VÁLTOTT PONTOK MEGÍTÉLÉSE

Ezzel az eredménnyel azonban még nem dőlt el, hogy a Lyko hogyan ítélje meg a be nem váltott pontokat, ha ezek a pontok utalványnak minősülnének.

Egy szokásos – ellenérték fejében megvásárolt, meghatározott árat megtestesítő, azonban be nem váltott – többcélú utalvány a héairányelv 30b. cikkének rendelkezései alkalmazásában nem tartozik a héa hatálya alá. Az eset e tekintetben következetes, mert a vásárló eszközölt ugyan pénzügyi ráfordítást, de ügyletet nem bonyolított le.. Az irányelv alkotója számára nyilvánvalóan nem volt elegendő az utalvány igénybevételének puszta lehetősége ahhoz, hogy adóztatandó és adóköteles ügyletet feltételezzen.
Az első vagy a második vásárlás után nyújtott árengedmény viszont csak akkor eredményezne alacsonyabb adóterhet, ha azt ténylegesen igénybe is veszik. Ez következetes, mivel az igénybevételig a vásárló egy bizonyos összeget költött egy termékértékesítésre vagy egyéb szolgáltatásnyújtásra, és az adóalany ezért egy meghatározott összeget kapott.
Az ilyen ügylet egy meg nem határozott, hanem csak egy meghatározható értéket megtestesítő többcélú utalvány, amely a meghatározott többcélú utalvány és egy árengedmény között helyezkedik el. A megfelelő héaadóztatás azonban megvalósítható anélkül, hogy az utalvány fogalmát korlátozni kellene.
Az ilyen többcélú utalvány a héairányelv 30a. és 30b. cikkének hatálya alatt is csak akkor jár héajogi következményekkel, ha ez a meghatározható érték konkrét formát ölt. 

Amennyiben a pontok nem kerülnek beváltásra, az első vásárlás adóalapja mind az eladó – aki egy meghatározott összeget kapott az árukért –, mind a vásárló – aki egy meghatározott összeget költött a kapott árukra – szempontjából változatlan marad, és teljes összegében adóköteles. Az adóalap felosztása – egy -egy adóköteles részre az áru után és egy adómentes részre az utalvány után – csak  - csak meghatározható értékű utalvány kibocsátása esetében jöhet szóba.
Ugyanez vonatkozna arra az esetre is, ha nem utalványról lenne szó. Ekkor a pontok csupán egyfajta árengedmény lehetőségét jelentik, amelynek adózási szempontból csak akkor keletkezik joghatása, ha az árengedményt igénybe veszik. Erre azonban csak a második vásárláskor kerülhet sor. Ez egyértelműen kitűnik a héairányelv 79. cikkéből, amely az adott árengedményeket kizárja a héa adóalapjából. A pontok önmagukban azonban még nem minősülnek adott árengedménynek, csupán az árengedmény lehetőségének. Az értékesítés a jelen ügyben az első vásárlás bekövetkezte utáni árengedmény a héairányelv 90. cikke alapján ugyan az adóalap csökkentését eredményezi, feltételezi azonban az árengedmény megvalósítását is. Ez csak a pontok beváltásával, azaz a bónusz kézhezvételével történne meg. 

AZ ELŐZETES DÖNTÉSHOZATALRA ELŐTERJESZTETT MÁSODIK KÉRDÉS

Az első kérdésre adandó igenlő válasz esetén az EUB-nak, meg kellett volna meghatároznia az adóalapot a héairányelv 73a. cikke alapján akkor, amikor a pontokat termékeknek az eladótól történő megszerzésére használják fel.
Mivel az első kérdésre a bíróság nemleges választ adott adott a jelen ügyben a – csak egy további vásárlás esetén egy bónusz megvásárlásáért beváltható – pontok kibocsátás a héairányelv 30a. cikkének alkalmazásában nem minősül utalványnak, hanem inkább árengedménynek tekintendő, a második kérdést az első kérdésre adott válaszára tekintettel e kérdésre nem tartotta szükségesnek megválaszolni.

AZ EURÓPAI BÍRÓSÁG ÍTÉLETE

Az EUB határozata szerint:
Az „utalványnak” a 2016. június 27 i (EU) 2016/1065 tanácsi irányelvvel módosított, a közös hozzáadottértékadó rendszerről szóló, 2006. november 28 i 2006/112/EK tanácsi irányelv 30a. cikkének 1. pontjában meghatározott fogalmát úgy kell értelmezni, hogy az nem foglalja magában az értékesítő által az ügyfeleinek egy törzsvásárlói program keretében adott pontjóváírást, amely program értelmében e pontokat a termékvásárlások összegétől függően határozzák meg, és azokat ezek az ügyfelek az ezen értékesítő által eladásra kínált további termékek megszerzésére használják fel a nála történő valamely újbóli vásárlás során, mivel e pontokhoz nem kapcsolódik az értékesítő azon kötelezettsége, hogy azokat termékértékesítés ellenértékeként, illetve részellenértékeként kell elfogadnia.

ÖSSZEGZÉS

A Lyko Operations AB svéd szépségápolási és hajápolási cikkeket forgalmazó társaság törzsvásárlói programot kívánt indítani, amelynek keretében az ügyfelek vásárlásaik összegétől függően pontokat gyűjthetnek, majd ezeket a pontokat a társaság egy külön „pontbeváltó üzletének" kínálatából választott – jellemzően kis értékű – termékekre válthatják be. A kérdés adójogi releváans voltát jelenti, hogy ha a pontok „utalványnak" minősülnek a 2006/112/EK héairányelv 30a. cikke szerint, akkor mind a pontok kibocsátása, mind a beváltás sajátos héa szabályok alá esne, ami jelentős hatással lehet az adóalap meghatározására és az esetleges kettős adóztatás elkerülésére. 

A 2016/1065 irányelv (4) preambulumbekezdése külön hangsúlyozza, hogy az utalványokra vonatkozó szabályok nem terjednek ki azokra az eszközökre, amelyek csupán árengedményre jogosítanak, de önmagukban nem alapítanak jogot termékek vagy szolgáltatások igénybevételére. Ez a kizárás a jelen ügy szempontjából kulcsfontosságú.

Az EUB ítéletébent emlékeztetett arra, hogy a 30a. cikk 1. pontjában meghatározott „utalvány" fogalom két konjunktív feltételt követel meg: 1. -) az eszközt termékértékesítés ellenértékeként „kell" elfogadni, és 2.- az eszközön vagy a dokumentációban szerepelnie kell az igénybe vehető termékek körének vagy az értékesítők megnevezésének. 
Megállapítása szerint a Lyko-pontok nem kötelezik az értékesítőt arra, hogy azokat termékértékesítés ellenértékeként fogadja el. Csupán azt teszik lehetővé a vásárlónak, hogy egy következő vásárlással egyidejűleg bónuszként kis értékű termékeket szerezzen be. Ez a jelleg alapvetően különbözik az utalványétól: az utalvány jogot alapít a termék megszerzésére, a Lyko-pontok viszont csupán egy jövőbeli vásárláshoz kapcsolódó kedvezményt testesítenek meg.

Az ítélet a 2016/1065 irányelv (4) preambulumbekezdésére hivatkozva megerősítette: az utalvány-fogalomból kifejezetten ki vannak zárva az olyan eszközök, amelyek árengedményre jogosítanak, de nem alapítják meg önállóan a termék igénybevételének jogát. Mivel a Lyko-pontok nem felelnek meg az első konjunktív feltételnek, az EUB azt a következtetést vonta le, hogy e pontok nem minősülhetnek sem „egycélú", sem „többcélú" utalványnak. 

Az EUB nem bocsátkozott mélyebb elemzésbe, hanem a szövegszerű értelmezésre és a preambulumbekezdések nyújtotta jogalkotói szándékra támaszkodott. A főtanácsnok indítványa is ugyanerre az eredményre jutott. Ez a megközelítés az utalvány-fogalom szűk értelmezését tükrözi. Az ítélet szerint a pontok felhasználása csak egy újabb vásárlással egyidejűleg lehetséges. 
A döntés egyértelműen leszögezi, hogy az utalvány-fogalom alapvető kritériuma az értékesítőre háruló elfogadási kötelezettség: az eszköznek önállóan, kötelező jelleggel kell megalapítania a termék vagy szolgáltatás igénybevételének jogát. Ahol ez a kötelezettség hiányzik – mert a pontbeváltás csupán egy jövőbeli vásárláshoz kapcsolt bónusz –, ott nem utalványról, hanem árengedmény-jellegű kedvezményről van szó, amelyre az irányelv különös utalvány-szabályai nem alkalmazandók. 
Az EUB ítéletében foglaltak szerint a héairányelv 30a. cikke 1. pontjának értelmében vett „utalvány" fogalma nem foglalja magában a Lyko Operations által tervezett pontjóváírást a termékértékesítés ellenértékeként vagy rész-ellenértékeként való elfogadására.
Az utalvány-fogalom feltétele az értékesítő kötelező elfogadási kötelezettsége. Nem elegendő, hogy az eszköz termékre váltható be; szükséges, hogy ez az eszköz önmagában, kötelező jelleggel alapítsa meg a termék igénybevételének jogát, anélkül, hogy ehhez egyéb feltétel –  - például újabb vásárlás –  - kapcsolódna. A Lyko Operations tervezett törzsvásárlói pontrendszerei az uniós héajog értelmében nem minősülnek utalványnak, és ezért a 30a–30b. cikk, illetve a 73a. cikk különös szabályai rájuk nem alkalmazandók.

A döntés közvetlen következménye, ezért a Lyko Operations által kibocsátott pontok héaügyi kezelése az általános szabályok szerint, nem pedig az utalványokra vonatkozó különös szabályok szerint értelmezendő. A pontbeváltás révén megszerzett termékek héakötelezettsége az általános termékértékesítési szabályok alapján keletkezik, az adóalap pedig a szokásos piaci érték szerint alakul.

A 2016/1065 irányelv (4) preambulumbekezdése kifejezetten kizárja az árengedmény-eszközöket az utalvány-fogalomból. Bár maga az ítélet nem végez részletes gazdasági elemzést, közgazdaságilag is indokolt a megkülönböztetés: az árengedmény a vételárat csökkenti, az utalvány pedig önállóan alapít jogot egy termék megszerzésére. 

Az EUB ítéletének  érdemei mellett azonban meg kell állapítani, hogy a pontok gazdasági természetét részletesen nem vizsgálta, nem tért ki arra, hogy az első vásárlás ára, de facto tartalmazza-e egy jövőbeli termék ellenértékét és kevésbé nyújt teljes körű magyarázatot a döntés mögötti közgazdasági logikáról.

Ez a különbségtétel a vállalkozásoknak egyértelmű tervezési orientációt ad: ha a törzsvásárlói pontokat kizárólag párhuzamos vásárláshoz kötött bónuszként strukturálják, azok nem minősülnek utalványnak; ha viszont a pontok önálló beváltási jogot biztosítanak (mint egy ajándékkártya), akkor az utalvány-szabályok alkalmazandók. Ez nem csupán adótechnikai, hanem üzleti modell szempontjából is releváns megfontolás.

A döntés közvetlen hatása Svédország vonatkozásában egyértelmű: a Lyko Operations programjának pontjai nem utalványok, és az általános héaszabályok alkalmazandók. Tágabb értelemben azonban az ítélet iránymutatást ad minden olyan tagállami adóhatóság számára, amely törzsvásárlói programokat vizsgál. Az EU-ban egységes utalvány-definíció már 2019 óta létezik, de a Lyko-ügy az első olyan eset, amikor az EUB egy pontrendszer besorolhatóságát expliciten vizsgálta.

A szerző ügyvéd, munkajogász, külkereskedelmi szakjogász